Elég korán kialakult bennem a gondolat, hogy művész leszek. Az első kiállításon született meg bennem a gondolat, amit láthattam. A vidéki városban, ahol felnőttem, ritkaságszámba mentek a hasonló tárlatok, úgyhogy mindenki nagyon örült, mikor nagyapám – aki fiatalkorában szintén művészi ambíciókat dédelgetett – beállított, hogy elvinne engem megnézni.
Emlékszem mennyire lenyűgözött, amit láttam. A színek játéka a vásznon; az alakok egybemosódó árnyékai…olyan dolgok, amik egy tapasztalt műélvezőnek nem jelentenek nagy újdonságot; nekem akkor, tizenkét évesen mégis meghatározó volt. Szinte azonnal eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni; s az addig közönyös unalommal kezelt rajzórák hirtelen új jelentést nyertek.
Később rajszakos művészeti szakközépbe jelentkeztem. A művészettörténet órákon sokat tanultunk a nagy mesterek bohém, sokszor kicsapongó életéről. És mivel kamaszok voltunk, természetes volt, hogy bennük találtuk meg a példaképet. Azt hiszem, ez adta meg az első lökést az alkoholizmushoz vezető rögös utamon.
Egyszer Stenci, az egyik haverom suli után indítványozta, hogy ne menjünk még haza, vegyünk pár sört, üljünk ki a Duna-partra. Mondanom sem kell: az egy sörből legalább nyolc lett. Nem is értem, hogyan jutottunk 15 évesen ennyi alkoholhoz – először még a boltba se mertünk bemenni.
Szóval istenesen berúgtunk mind a négyen. És – sajnos – olyannyira nagyhatású volt a dolog, hogy ez az élmény határozta meg később évtizedekig az életem. Minden hétvégén piáltunk; akkor még puszta kamaszlázadásként kezelve a dolgot.
Aztán érettségi után nem vettek fel a képzőre. Sokakkal megesik ez; az én büszkeségem mégsem tudta elviselni a kudarcot. Az alkoholba menekültem.
Közben elkezdtem egy grafikus okj-t. Hiába szerettem – mégiscsak művészet –, sosem tudtam elfogadni, hogy nem a képző padjait koptatom. Úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. Ekkor már napi szinten ittam. Akár egyedül is. Emlékezetkieséseim voltak. Idegesség gyötört, alvásproblémáim voltak.
Szerencsére ekkor lépett közbe Stenci haverom. Őt felvették anno a képzőre; de az együtt eltanult alkoholizmus őt sem kímélte. Szerencsére ő már túl volt a mélyponton, ezért is tudott nekem segíteni. Átdobott egy oldalt: https://felepulok.hu/kapcsolat. A Felépülők Rehabilitációs Központ oldala volt. Körülnéztem. Egyből megnyugtató volt, hogy az oldalra lépve rögtön három transzparens telefonszámot is találtam, ahol kapcsolatba léphetek a központtal. Az oldal alján mind a veszprémi, mind a budapesti címük jól láthatóan be volt ágyazva. “Nem árulnak zsákbamacskát”, gondoltam.
Volt még egy szőci cím is, amit először nem értettem, de miután beszéltem velük, összeállt. A Felépülők az úgynevezett Minnesota-modellt alkalmazza az alkoholizmussal küzdők megsegítésére. Ennek lényege, hogy a kliensek nem hetente találkoznak valamilyen addiktológiai konzultáción, hanem egy komplex és intenzív, 28 napig tartó terápián vesznek részt. Ez történik a fent említett Szőcön. A 28 nap alatt a konzulensektől pszichoedukációs előadásokat hallgatnak, ami segíti őket a józan élet praktikáiban, illetve csoportfoglalkozásokon is részt vesznek. A csoportos kezelés lényege, hogy a páciensek erőt meríthetnek mások történeteiből, azt érezhetik: nincsenek egyedül. Nem beszélve arról, hogy az alkoholhoz nyúlás is sokkal nehezebb úgy, hogy egy csoportban közösen próbálják leküzdeni a szenvedélyüket, mintha egyedül lennének otthon, kétségeikkel és a borosüveg hívogató közelségével.
Napközben túrázni mennek, és felfedezik a Veszprém megyei táj szépségeit. Az esztétikai élményen túl az energiájuk is hasznos, produktív időtöltésre tudják így fordítani.
Mivel az alkoholizmus társas jelenség, a családtagok sem maradnak ki a felépülésből. A hétvégi látogatások alkalmával, szeretteikkel való találkozáson túl maguk is edukálódhatnak az alkoholizmus velejáróiról, kezelési megoldásairól.
Ez volt az a módszer, ami engem is meggyógyított. A 28. nap után úgy éreztem magam, mint mikor 12 évesen először láttam egy festményt: szépnek és szabadnak.
Azóta találtam egy jól fizető állást grafikusként. A képzőre végül nem vettel fel, de így is jól érzem magam. Szeretem a munkám, és hétvégente a festészetnek hódolok.
Ja, és múlt héten megkerestek a szülővárosomból, hogy kiállítanák pár festményem a galériában, ahova az első művészeti élményeim kötnek. Úgy tűnik, végül összeérnek a dolgok.