Amikor a művész ihletet kap egy gumicserétől

Nem tartom magam korunk legnagyobb kortárs művészének, de szakmámban kifejezetten jó vagyok. És hatalmas sikernek könyvelem el azt is az életemben, hogy szakmám egyszerre a szenvedélyem is. Ennek ellenére érdekesnek tartom, hogy mindig a művészekkel kapcsolatban képzeljük el a legkönnyebben, hogy a munkájuk egyszerre a hobbijuk is – holott lehet épp a legegyszerűbb szakmákat is hasonló szenvedéllyel végezni, és még a legtehetségesebb festő is meggyűlölheti a saját munkáját, ha folyamatosan ezt kell csinálnia a megélhetésért. Most az előbbi esetről szeretnék beszélni, mert éppen ezt tapasztaltam meg nemrégiben, amikor egy egészen hétköznapi kérdéssel kerültem szembe: a gumicserével.

Tavasszal történt az eset, március végén, amikor már nagyjából biztosra vettem, hogy nem lesznek már többet lefagyva az utak. Tudni kell ugyanis, hogy amikor 2012 körül azok a nagy tavaszi havazások voltak, én magam is az autópályán ragadtam több más autóstársammal együtt. Azt a hideget soha nem fogom elfelejteni, és azóta több mint óvatos vagyok az ilyen kérdéseket illetően.

Egy szó, mint száz, tavasszal végrehajtottam a gumicserét, ami akkor esedékes volt – illetve végre akartam volna hajtani, amikor rájöttem, hogy bizony az októberben félretett nyári gumik már korántsem alkalmasak arra, amire eredetileg szánták őket – magyarul teljesen el voltak már kopva.

Na, most itt jön a kérdés: honnan szerezzek én új gumikat? Az előzőeket még az apám szedte össze (ő a nagy autós a családban), de ezt most már szerettem volna én magam elintézni. Fogtam magam, és a modern ember első számú jó barátjához fordultam: az internethez. Őszintén szólva meglepődtem: azt hittem, különféle gumiszervizek oldalait fogom megtalálni, de rájöttem, hogy a helyzet ennél sokkal egyszerűbb, ugyanis vannak külön autógumi kereső weboldalak.

Ezek pont úgy működnek, mint a legegyszerűbb webáruházak: kiválaszthatom a megfelelő paraméterek alapján a tökéletes gumit, sőt, még akár a gyártókra is szűrhetek (nem mintha nekem lennének kedvenc gumiabroncs márkáim, de apámnak biztos vannak), és ha megtalálom a tökéleteset, akkor egy bizonyos átvételi ponton meg is kaphatom. Örültem, hogy ilyen egyszerűen elintéződött az egész, másnap már mehettem is a gumikért, aztán indulhattam is tovább a megszokott gumisomhoz, akinél már olyan régóta vagyok törzsvendég, hogy időpontot se kell vele külön egyeztetnem ilyenkor (a család barátjáról van szó, szóval nálunk mindenki az ő törzsvendége).

„Ha az ember szereti a szakmáját, akkor már szinte művészetként űzi”

Ez a többé-kevésbé pontos idézet a volt rajztanáromtól származik, és bevallom, sokáig nem értettem egyet vele, mert azt képzeltem, hogy a művészet mindig valami fennkölt, magasabb rendű dolog, amit el kell vonatkoztatni a hétköznapoktól. Legalábbis ezt hittem egészen addig, amíg nem figyeltem meg kicsit jobban, hogyan dolgozik a gumiszervizes az autómmal.

Fáradtnak tűnt, rettenetesen izzadt, pedig nem volt nagy meleg, a keze meg fekete volt az olajtól, sőt az is tisztán látszott emiatt, hogy hol törölte, vagy vakarta meg utoljára az arcát. De a mosolya ettől függetlenül ragyogott, és tényleg úgy viselkedett, mint aki épp élete legjobb napját éli meg. Ezt eddig pusztán a vevőknek szóló gesztusnak fogtam fel, soha nem gondoltam mögé többet, minthogy egy rendkívül jó üzletember kiváló hangulatot akar kelteni az ügyfelei számára, még ha csak egy egyszerű gumicsere idejéig is tart az egész.

Most viszont jobban megfigyeltem: nem csak rám mosolygott Tibi („Gumis Tibi”, egyébként így hívjuk a családban), hanem a szerszámaira és a kerekekre is. Megemelte a kocsit, leszedte a csavarokat, elvitte a kereket, majd ugyanazzal a jókedvvel tért vissza. És rájöttem, hogy ez igazából nem nekem szól, hanem a gumiknak – ő örül, hogy azt csinálhatja, amit szeret.

Na, ez az, amitől én megihletődök

A Tibi örömét látva felismertem mennyire szerencsés is vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amit tényleg szeretek. Hogy a művészet iránti vonzalmam végül egy sikeres grafikusi pályára vezetett, aminek eredményeképpen ma azért fizetnek, amihez a legjobban értek.

Otthon papírt és ceruzát ragadtam, hátha meg tudom örökíteni magamnak a felismerésnek ezt a pillanatát. Szándékosan nem a gépemhez ültem, mert szerettem volna úgy rajzolni, ahogy annak idején, gimisként elkezdtem: egy kanapéra dőlve, a felhúzott térdemnek támasztott füzetbe.

Megpróbáltam lerajzolni a mosolyogva dolgozó Tibit, aztán inkább a gumiabroncsokra és az autóra koncentráltam, végül a gimis rajztanárom is bekerült a képbe. Három rajz készült el így, de egyikről sem hiszem, hogy életem fő műve lett, szerintem nem is fogom soha megmutatni őket senkinek. Esetleg az abroncsoson még kicsit dolgozok, digitalizálom, és elküldöm annak az autógumi kereső weboldalnak, de csak akkor, ha semmi egyéb dolgom nem lesz.

Munkám most van elég, úgyhogy inkább azzal fogok foglalkozni, De mosolyogva és elégedetten, ahogy Tibi teszi, mert mi ketten tudjuk, hogy mennyire szerencsések is vagyunk.