Szeretek festeni, kiskoromtól fogva rajongtam érte. Mégsem ezt a szakot választottam magamnak. Igaz nem volt lehetőségem, hiszen nem én akartam erre a szakra menni. A mi családunkban mindenkinek megvan a maga dolga, nem volt ez másként régen sem, és most sem. Pedig már nem vagyunk kicsik, sem pedig gyerekek, de azt gondolom ez nem is fog megváltozni soha.
A család összetartozása
A fiúknak is megvolt, hogy kinek mit kell tanulnia, ha tetszik, ha nem, és a lányoknak is. 4 vagyunk testvérek, 2 lány, és 2 fiú. A fiúknak vendéglátó szakra kellett menni, hiszen apánk is ezt tanulta. Engem bevallom őszintén, jobban érdekelt volna az agrár szak, de apám hajthatatlan volt, mint a legidősebb fiúnak, a családi vállalkozást kellett erősíteni. Azt meg sem tudtam volna magyarázni, hogy én nem szeretem, ez volt a sorsom. Azt végképp ki se ejtettem a számon, hogy a művészetek is érdekelnek. Titokban ha volt időm, rajzolgattam, de mivel festékeket nem volt lehetőségem magammal cipelni, így csak grafikákat készítettem…
Az iskola
Nem szerettem, de ettől függetlenül elvégeztem. Az öcsém is ez mellett döntött, bár azt hiszem apám nem is engedett volna belőle. Arra kíváncsi lennék, hogy ha mondjuk szakács szeretett volna lenni, vajon hagyta e volna?. Ezt mindenesetre már nem tudjuk meg, mert apánk már meghalt, és persze a vállalkozás is már régen. Ma már egy vendéglátó egységnek sem könnyű, legyen az évek óta ugyan ott. A vendégkör is változó, és az emberek mindig változnak. Persze mindig is volt olyan, aki kocsmába járt, és ezután is lesz azt gondolom.
Itthon vagy külföldön
Nálunk a városban sok munka lehetőség nincsen. Még nyáron inkább, de ilyenkor télen minden kihalt, így kevés olyan bolt van, ami működik. Amikor először szóba került az ausztriai munka anyám hallani sem akart róla. Ő mindig is az a típus volt, aki szeretett minket egy helyen tudni, nem hogy elmenjen valamelyikünk is 1000 kilométerre. Tudtam, ha belevágunk biztos hogy bánatot fogok okozni, de elmúltam már az a kisfiú, aki voltam, felnőttem, és nem nézhetem mindig mindenki másnak az érdekeit. Még az öcsém is azt mondta, hogy lehet hogy ő is elgondolkodik rajta, de ő először itthon próbálna meg talpra állni, egyről a kettőre jutni. Valahol megértem…hiszen fülig szerelmes Julcsiba, és szinte elválaszthatatlanok. Hogyan is tudná itt hagyni hónapokra?
Van amikor mi döntünk, és olyan is, amikor más dönt a sorsunk felől. Bár valahol minden ember egy kicsit a saját kovácsa, és változtatni, jobbá tenni csak mi tudjuk a sorsunkat. Azt hiszem, az én utam most az ausztriai munka, ez az én jövőm egy kis időre.